2008. szeptember 15, Saigon reptere, este 8, várunk, hogy felszállhassunk a Münchenbe induló gépünkre, qatari átszállással ugye, tehát egyelőre Dohába tartunk. Miközben várakoztunk, találgattuk, ki hova mehet, mit csinál, stb, már megszoktuk, hogy senki sem érti, mit beszélgetünk egymás között. (Ez tud ám mókás lenni! ;) ) Hát ez így is volt egészen addig, míg egy fiatal vietnami hölgy le nem ült mellénk és pár perc múlva oda nem fordult hozzánk, hogy: "Sziasztok! Magyarok vagytok?" csengő vietnami hangon, de tiszta, ékes magyar nyelven. Pufffffffff neki! Próbáltuk összevakargatni az állunkat a földről... Kiderült, hogy öt éve Magyarországon él, a Műszaki Egyetemre jár és csak a nyári szünetekre jár haza Saigonba.
(Ja igen, erről jut eszembe, érdekes, hogy egyre növekszik a Ho Shi Minh Cityt bejelölő iwiwezők száma. Amikor jöttem, akkor még csak 33-an voltunk, most meg már 37-en vagyunk. 3 hetente egy új delikvens? Akár globalizációs mérőszámot is faraghatnánk belőle, ha kiszűrnénk az iwiwes kapcsolati háló növekedésének hatását. Sajnos nem sikerült azonban megnéznem, hogy mind magyarok-e, vagy vannak-e köztük Magyarországon élő vietnamiak. Ja, és a másik, hogy érdekes, hogy a magyar nyelvbe Ho Shi Minh City-ként honosodott meg, amikor igazából Ho Chi Minh City és "cs"-vel is ejtik itt, egy volt észak-vietnami elnök és miniszterelnök után. Nagy személyi kultusznak örvend egyébként - ha lehet ezt így mondani - az ember lépten-nyomon találkozik a fényképével, szobrával, még a pagodákban is - valószínűleg kötelezően - ki van rakva az arcképe.
Helyi idő szerint éjfélkor értünk Dohába, ennek ellenére emlékszem, hogy amint kiléptünk a repülőből és amíg fel nem szálltunk a légkondícionált buszra, úgy éreztem, hogy ég rajtam a farmerom. Őrült forróság volt ott - hát nem tudom, ezek után mégsem vagyok benne biztos, hogy a magas páratartalom olyan rossz dolog, úgy értem, hogy attól még inkább forrónak érzi-e a levegőt az ember.
Szerettünk volna kimenni a reptérről, mivel csak du. kettőkor utaztunk tovább, de nem tudtunk vízumot venni, magyaroknak uis nem engedik, és hiába bizonygattuk, hogy EU, meg minden, ők csak ingatták a fejüket. Három helyen próbálkoztunk kijutni, azután feladtuk - így esett, hogy 14 órát csöveztünk a dohai reptéren. Valahogy így:
A viszafelé vezető utunk eseménytelenebbül telt és az átszállások is gördülékenyebbek voltak, már ami a várakozási időket illeti, uh ide teszem akkor azt a bizonyos pontot.
Ma elbúcsúztam Susitól. Holnapután repülnek el vakációra, utána pedig haza. :( Sajnálom, hogy elmegy, viszont nagyon örülök, hogy megismertem. Amikor legutóbb itt volt, rengeteg képet hozott, zseniálisak, uh lesz miből dolgoznom! :P
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése